Elérkezett a nyár vége. A mezők lassan megnyugodtak, már nem zümmögtek rajtuk méhek és darazsak, csak a kombájnok mély, tompa hangja törte meg a reggeli csendet. Kivonultak, hogy learassák azt a sötétbarnára érett napraforgót, ami még néhány hete aranysárgán ringott a forró szélben.
A táj megváltozott. Ahol addig élet volt és szín, ott most száraz, csupasz szárak meredeztek, szúrósan, könyörtelenül. És mi – anyukámmal – ilyenkor útnak indultunk.
Nem kirándulás volt ez, nem séta: lehajtott fejjel, hajlongva, kesztyűben gyűjtögettük azt, amit a gépek elhagytak. A száraz napraforgószár szúrt, égetett, a ruhán is átütött a keménysége. De mi tudtuk, hogy minden egyes szem számít.
Amikor szóltunk egymáshoz, az csak arról szólt, melyikünk találta a nagyobb napraforgó fejét a másiknál. A kis versengés még ezt a fárasztó tevékenységet is izgalmassá tudta tenni.
A gyűjtés úgy zajlott, hogy a nálunk lévő késsel levágtuk a fejét a szárról, és csak a fejét gyűjtöttük be a zsákba.
A bekötött zsákot feltettük a biciklire, és toltuk hazáig.
Otthon sem volt még vége a munkának. A napraforgó fejéből ki kellett verni a szemeket. Igen ám, de a kiverés alkalmával nem csak a magok estek ki, hanem mindenféle növényi törmelék is.
Ezeket a kis darabkákat anya kiszelelte.
Ez annyit tett, hogy amikor kint fújt a szél, marokra fogta a napraforgót, felemelte kb. 50 cm-re, és szép lassan engedte ki a kezéből.
A nehéz magok beleestek az edénybe, a könnyű növényi rész pedig elrepült a széllel.
Gyerekként ezt a mozdulatot elbűvölve figyeltem – egyszerű volt, mégis olyan ügyes és hatékony. Anyukám mozdulataiban mindig volt valami megnyugtató elegancia.
A napraforgót többnyire eladtuk, csak a különösen nagy szeműeket tartottuk meg magunknak télre, pirítani. Az volt a csemege – a téli esték apró jutalma.
Nem szerettem a gyűjtést. Kicsi voltam még, fárasztott a por, a forróság, és fájt a kezem, a lábam is. De ahogy telt az idő, rájöttem: az egész nem is a magról szól igazán, hanem arról, hogy ott voltunk. Együtt.
Anyukámmal. Csendben, némán vagy beszélgetve – ez már nem is számít. A pillanat volt fontos. Az együttlét.
Az, ahogy egymásra néztünk, amikor megtelt a zsák, és az, ahogy otthon kipattogott a serpenyőben az első marék, amit elcsipegettünk mosolyogva, szótlanul.
És most, sok-sok évvel később, amikor leülök egy zacskó hántolt, pörkölt napraforgómaggal, és eszegetem a szemeket, visszajön az íze a múltnak is.
A csendnek, a poros földnek, a szúrós szárnak, a biztonságos együttlétnek.
Most már nem szúr. Most már csak melegít. Pont úgy, mint az emlék.
Leave a Reply