Pár héttel az első látogatásom után nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a kondorosi Batthyány–Geist-kastélynál talán még maradt valami felfedeznivaló. Az első alkalommal nem mertem bemenni a belső terekbe, pedig már akkor is ott motoszkált bennem a kíváncsiság: milyen lehet odabent, milyen emlékeket őriznek a falak?
Ezért egy szép, napos napon újra útnak indultam. Most nemcsak a kastélyt akartam megnézni, hanem azt a távolabbi melléképületet is, amelyet az előző alkalommal kihagytam.
A régi konyha nyomában
Ahogy odaértem, rögtön feltűnt az épület különös hangulata. A padlásfeljáró már messziről látszott – egy meredek, öreg fa lépcsősor, amelynek néhány fokáról hiányoztak darabok. Felmenni nem mertem, de onnan, lentről is érezni lehetett az elmúlt idők súlyát.
A fa illata, a lehullott vakolat és a mély csend mind arról meséltek, hogy ez az épület valaha nagyon is élettel teli volt.
A padlásfeljáró látványa után nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg, mi rejtőzik az épület túlsó oldalán. Ahogy jobbra fordultam, a homlokzat tárult elém – csendes, egyszerű, mégis méltóságteljes, mint aki sok mindent látott már az idők során.
A bejárati ajtó különösen megragadott. Régi, kétosztatú faajtó volt, amilyet ma már alig látni. Olyan lehetett, amit régen az ételek kiadásakor csak félig nyitottak ki: a felső rész mozdult, míg az alsó zárva maradt, hogy ne engedje ki a meleget – vagy épp a hideget, évszaktól függően.
Odabent négy, egymás mellett elhelyezett főzőhelyiség fogadott, fölöttük nyitott kéménnyel. A falak vastagon kormosak voltak, a helyiségek szinte suttogták a múltat. Minden jel arra utalt, hogy ez volt a kastély konyhája, ahol valaha az uradalom étkei készültek.
A következő helyiségbe egy vaskos, régi faajtón át jutottam, amelyen még látszott az óriási retesz helye – most nyitva állt, mintha csak várta volna, hogy valaki újra átlépjen rajta. A mennyezet faborítása, a kemencék maradványai és a masszív falak mind arról tanúskodtak, hogy ez az épület is az idő próbáját állta.
Mindkét oldalon volt egy-egy helyiség, bennük egy-egy kemencével – mintha a múlt még mindig őrizné a meleg emlékét.
A főépület belső világa
A melléképületben átélt meglepetések után elindultam a kastély főépülete felé – azt a látványt már jól ismertem az előző látogatásomról, mégis egészen más érzés volt most újra ott állni előtte.
Tudni kell, hogy a felújítását már korábban megkezdték: új tető került rá, és a bejárathoz nagy ponyvát feszítettek ki, talán azért, hogy távol tartsák a kíváncsi látogatókat.
De az ember kíváncsi lény. A ponyva alján valaki már korábban vágott egy kis rést, amin keresztül be lehetett pillantani a belső térbe. És hát, nem tagadom, engem is hajtott a vágy, hogy lássam, milyen lehet odabent.
A bejárathoz három lépcső vezetett fel, a korlátok és oszlopok pedig még az eredeti korszakból származtak. Amint beléptem, egy impozáns tér fogadott: nagy belmagasság, tágas előtér, amelyben szinte érezni lehetett a múlt súlyát.
Azonnal szembeötlött az emeletre vezető lépcsősor, amelyre valaki fektetett egy létrát, mintha csak ideiglenes akadályt akart volna képezni. A lépcsőfordulón túl egy helyen hiányzott egy fok – és mivel az épület körül több helyen is ki van írva, hogy “Életveszély! Omlásveszély!”, nem mertem továbbmenni.
Maradtam a földszinten, és onnan figyeltem mindent.
A lépcső, amely a múltba vezet
A falakat csend lengte körül. Az a mély, tiszteletteljes csend, ami egyszerre megható és nyomasztó. Érezni lehetett, hogy ezek a falak mindent láttak már: pompát, vendégségeket, ünnepeket és elhagyatottságot is.
A mennyezetet részben megerősítették, hogy az épület ne roskadjon össze, de a falak még őrzik a régi idők nyomait. Körülbelül egy méter magasságig színezett és díszített volt a vakolat, ma már omladozik, mégis gyönyörű.
A régi ajtókeretek több helyiségben is épen maradtak, és egyik szobából a másikba lépve valóságos időutazásnak éreztem a sétát.
Az egyik helyiségből ki lehetett jutni egy fedett teraszra, amelyet már a felújítás során építettek újjá, faszerkezettel megtámasztva. Innen ráláttam a parkra, és megálltam egy pillanatra, hogy magamba szívjam a látványt.
Az egyik kisebb helyiségben a földön még látszott az egykori kőburkolat, mellette egy fektetett ajtó, talán épp a helyreállítás várakozó darabja.
A falak itt is a félig festett, omladozó mintát viselték – mintha a múlt megpróbálná elrejteni a sebeit.
Egy másik teremben a hátsó park felé nyíló ajtó maradványait találtam, de a nyílás félig be volt falazva. Olyan volt, mintha az idő végleg lezárta volna azt az utat, amely valaha a kastély lakóinak nyugalmas kertjébe vezetett.
Ahogy körbejártam a tiszteletet sugárzó épületet, minden lépésemnél azt éreztem, hogy a múlt még itt él – csendben, de jelen van.
Mielőtt kiléptem, még egyszer visszanéztem az ajtóból, és újra megcsodáltam a lépcsőt, amire létrát tettek. Aztán az ajtónyíláson kilépve, lefényképeztem a korabeli korlátot, amely finoman díszített, kovácsoltvas mintájával még mindig méltóságot sugárzott.
A bejárat elől elém tárult a kép, amelyet régen bizonyára a hintók és fiákerek utasai láttak, amikor megérkeztek. A kastély előtti oszlopos előtető alatt védelmet kaptak az időjárás viszontagságaitól, miközben a park felől finom szellő járt át a nyitott térben.
A főépület bal oldalán még egy kisebb melléképület is állt, de azt már szalaggal körbekerítették, így nem mertem megközelíteni.
Talán az egykori személyzeti lak vagy raktár lehetett – ma már csak találgatni lehet.
Ahogy lassan távoztam, egyre inkább úgy éreztem, hogy a kastély megmutatta magát annyira, amennyire akarta.
Nem mindent, csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy az ember elgondolkodjon rajta, milyen lehetett itt az élet régen: amikor a parkban gyerekek játszottak, az udvarban lovak topogtak, és a nagytermekben fények gyúltak estéről estére.
Elmélkedés a múlt csendjében
Ahogy visszanéztem a Batthyány–Geist-kastélyra, a szívemben egyszerre volt meghatottság és tisztelet. Tudtam, hogy ez az épület már régen nem az, ami valaha volt – de a lelke még most is ott él minden téglában, minden repedésben, minden nyikorgó ajtóban.
A múlt csendje körülölelt, és halkan suttogta: „Emlékezz ránk.”
Ebben a helyben nemcsak a kövek mesélnek, hanem az idő is.
Mesél azokról, akik itt éltek, dolgoztak, akik örültek és szenvedtek, akik életet adtak ennek a kastélynak. És bár ma már csak romos falak és omladozó mennyezet őrzik emléküket, mégis minden látogatóban tovább él valami abból a régmúltból.
Amikor elindultam vissza az autóm felé, nem éreztem szomorúságot – inkább hálát.
Hálát azért, hogy megmutatta magát, hogy részese lehettem egy olyan pillanatnak, amikor a történelem és a jelen összeért.
A Batthyány–Geist-kastély nemcsak épület, hanem tanúja az időnek, amely figyelmeztet: ami egyszer érték volt, azt soha nem szabad elfelejteni.
🕯️
Ha még nem olvastad a Kondorosi Batthyány–Geist-kastélyról szóló első bejegyzést, mindenképpen pótold!
Ott kezdődik ez a különleges történet: ahol a múlt még nem csak emlék, hanem élő tanú.
👉 Kattints ide az első részhez!
Leave a Reply