Szombaton este Petinél aludtam. Egész nap készültem rá, de tudod, ez nálunk sosem egyszerű. Anyu nem szokta jól viselni, ha nem vagyok otthon éjszaka. Még akkor sem, ha előre mindent elintézek, előkészítek. Még akkor sem, ha hetente csak egy estére megyek el – egy kis feltöltődésre.
Este nagyon jól telt minden. Petivel elmentünk egy Ocho Macho koncertre – fantasztikus élmény volt! Jó zenék, jó hangulat, utána sokat beszélgettünk. Egyszerűen csak… jól éreztük magunkat. Ez nem mindig adatik meg az embernek.
Másnap reggel, amikor ébredtem, már bennem volt a feszültség. Tudtam, hogy indulnom kell, de nehéz volt rászánni magam. Ültem az autómban – mindig kocsival megyek, hogy ne Petinek kelljen másnap hazafuvaroznia. Ott ültem a volán mögött, és csak néztem magam elé. Olyan ismerős volt az érzés: a gyomorszorító félelem, hogy vajon mi vár otthon.
Próbáltam anyut hívni. Kilenc körül, aztán tíz körül újra. Nem vette fel. És ez nálunk általában azt jelenti, hogy haragszik. Már előre hallottam a fejemben a mondatot:
„Na, kicsavarogtad magad, Tündér?”
A hangsúlyt is tudtam pontosan.
És mégis… nem tudtam elindulni. Megálltam útközben, hogy napraforgót fényképezzek. Mintha az a kis megállás segítene összeszedni magam. Néha kell egy pillanatnyi csend, mielőtt belépsz egy világba, ahol bármi várhat rád.
De most – csoda történt.
Hazamentem, és anyu csak annyit mondott:
„Na, megjöttél?”
Semmi kiabálás, semmi szemrehányás.
Nem most először történt ilyen, de ritka az ilyen eset. És én nagyon hálás vagyok minden egyes békés érkezésért. Mert ilyenkor érzem, hogy talán mégis van remény. Hogy lehet másként is.
Leave a Reply