Késő este volt, már majdnem fél tíz, mire elkészült a sok-sok palacsinta.
Nem töltöttem még meg őket semmivel, csak szépen, türelmesen kisütöttem sorban – olyan 25–30 darabot is. Párom, Jani, lezuhanyozott, lefeküdt, ő már pihent.
Én viszont még nem tudtam lenyugodni. Valami húzott ki a kertbe.
Kimentem megnézni Tejfit, a drága kutyusunkat. A kenelben feküdt, és ahogy meglátott, olyan panaszos, könyörgő szemekkel nézett rám, hogy megsajnáltam.
Egyszerűen nem volt szívem otthagyni. Kiengedtem.
És amit utána kaptam, azt nem cserélném el semmire: boldog futkorászás, szabadság, kergetőzés a sötétben, a nyári fű enyhén nedves volt, mégsem bántuk.
Aztán egyszer csak beugrott: miért ne?
Bementem, hoztam ki néhány töltetlen palacsintát, és Tejfivel együtt palacsintáztunk a kert közepén, a csillagok alatt.
Elborultunk a fűben, mint két gyerek – egy ember és egy kutya –, és ettünk, nevettünk, élveztük az éjszakát.
Néha rápillantottam az égre, néha Tejfire. Ő hálásan csóválta a farkát, én meg hálásan csóváltam a fejem.
Mert tudtam, hogy ezt nem lehet sem tervezni, sem megismételni – ez a pillanat egyszeri és megismételhetetlen.
Ez volt a mi kis titkos palacsintapartink.
Végül – egy kis maradék palacsinta csábításával – visszacsaltam Tejfit a kenelbe, én is elmentem zuhanyozni, és bebújtam az ágyba, mintha semmi különös nem történt volna.
De másnap reggel Jani felébredt, ránézett a konyhapultra, és csak ennyit kérdezett:
👉 – Hová lett a sok palacsinta?
– Ööö… hát… tudod…amíg te aludtál éjjel, Tejfivel kicsit… piknikeztünk. 😄🐾🌙
Leave a Reply