A legidősebb bátyám akkor már 20 éves volt, saját életét élte. De amikor anyu végül összeszedte a bátorságát és elmenekült apu elől, ő segített nekünk újra elindulni.
Egy Tápiószentmárton melletti tanyára költöztünk hozzájuk. Az a hely még Barta-pusztánál is elhagyatottabb volt.
Nem volt villany, csak egy aggregátor, ami vagy működött, vagy nem.
Kecskék legelésztek a dombokon, és a domb tetején állt az elhanyagolt ház, amit fák vettek körül, de nem a biztonság melegével, hanem a magány hűvösével.
A vasútállomástól három kilométert kellett gyalogolni homokos földúton, hogy elérjük a házat.
Anyu szinte sírt, mikor meglátta.
„Ez lenne most az életünk?” – kérdezte magában, és bennünk is elkeseredettség lett úrrá.
A bátyám már megszokta ezt az életformát, és nem értette, miért nem örülünk annak, hogy végre megszabadultunk apánktól.
De számunkra ez csak egy újabb szegényes állomás volt, nem a béke otthona.
Pár nap múlva anyuval elindultunk Nagykátára albérletet keresni.
És csodával határos módon, már a következő héten költöztünk is.
Anya elhelyezkedett a vasútnál, és újra kezdtük az életet.
De nem sokáig maradhattunk nyugalomban.
Pár hónap múlva apu megtalált minket.
És kezdődött újra: a könyörgés, az ígérgetés, a bocsánatkérés.
És újra megbocsátottunk.
Fél év múlva visszaköltöztünk Barta-pusztára.
De már nem volt hová visszatérni: apu egyedül eladta a házat, míg nem voltunk ott.
Ez talán engem viselt meg a legjobban.
Nagyon sajnáltam azt a házat, nem akartam máshol élni.
De nem volt választás.
Ezután Surjánban vettünk házat — az egyik utca utolsó előtti házát.
Sokáig idegennek éreztük, de aztán lassan megszerettük.
Ez már nem tanya volt, hanem egy kis falu, más emberekkel, más szokásokkal.
A kibékülés azonban nemcsak költözést hozott…
Anya újra terhes lett.
40 évesen szülte meg a harmadik testvérünket, az öcsémet, aki 8 hónapra született meg.
De az életünk semmit sem változott.
Fizetéskor apu ivott – és jött a veszekedés, a verekedés.
Szinte mindennapos lett a szenvedés.
Egy ilyen alkalommal a középső bátyám is elment otthonról.
Meg akarta védeni anyut apu ütlegeitől — mire apu kidobta őt a házból, 16 évesen.
Ez engem is és anyut is lelkileg összetört.
Napokig sírtunk, nem tudtuk, hol lehet, él-e, fázik-e, éhes-e?
Nem volt senkink, aki segíthetett volna.
Később megtudtuk:
egy hétig a Bartai vasútállomáson aludt.
Aztán felment a bátyámhoz, aki segített neki albérletet és munkát találni.
Ezután levélben vette fel velem a kapcsolatot, és amikor meglátogatott az iskolában,
sírtam örömömben.
Az volt az egyik legboldogabb napom.
Közben megszületett az öcsém, de otthon újra elviselhetetlen lett a légkör.
Veszekedés, bántalmazás, félelem.
És akkor a kisebb bátyám megszervezett nekünk egy újabb szökést.
Megint csak egy szál ruhában indultunk útnak.
Ezúttal Budapestre, a 8. kerületbe, ahol a bátyám barátnője lakott négy kisgyermekével.
De pár nap után tovább kellett mennünk.
Anyut felvették a Ganz-MÁVAG-ba, és így könnyebben találtunk albérletet.
Budapest 18. kerületébe, Pestlőrincre költöztünk, egy apró, két helyiségből álló lakásba.
De nekünk, hármunknak — anyunak, öcsémnek és nekem — ez volt a világ.
Elkezdődött egy új élet:
első tányérjaink, első edényeink.
És a legfontosabb:
senki nem veszekedett velünk többé.
Nyugalom volt. Békesség. Élet.
Ez lett hát a második fejezet.
Menekülések, újrakezdések, levelek, könnyek –
és végül egy kis lakás, ami biztonságot adott.
De a múlt még mindig velünk járt…
és a történet még messze nem ért véget.
🎵
Ez a dal örökre azt a napot idézi fel bennem, amikor a bátyámat kidobták otthonról.
Minden sora igaz, minden sora fáj.
Ha meghallom, újra ott vagyok – a vasútállomásnál, a könnyek között, a csendes rettegésben, és a remény halvány szikrájában.
„Ment a hűtlen nehéz fejjel
Vissza menne, de ő már nem kell
Érzi hálátlan lett sorsa,
Keserű könnye arcát mossa.
Arra gondol Őt ki szerette?
Ha szerette, el miért engedte?
Vissza nem jön többé soha,
Bárcsak békén hagyták volna…..”
— EDDA Művek – Hűtlen
Anya történetét egyben is elolvashatod itt: https://kastelyutazo.com/anya-tortenete-teljes-valtozat/
Leave a Reply