Akkoriban nem voltunk túl jóban a legidősebb bátyámékkal, akik már egyszer segítettek nekünk megszökni. Talán mérgesek voltak ránk, amiért visszamentünk, vagy csak a saját életükkel voltak elfoglalva – nem tudom. A lényeg, hogy épp Németországba készültek, új életet kezdeni.
Nem is sejtettük, hogy titokban kapcsolatot tartanak apánkkal, és éppen ők lesznek azok, akik megadják neki a Pesti lakcímünket.
Ez volt életünk egyik legnagyobb árulása.
Ha ők nem árulnak el minket, apu talán soha nem talál ránk a hatalmas Budapesten.
Pár hónap csend és nyugalom után újra kezdődött minden. A háziúr, akitől a lakást béreltük, védett minket, és nem engedte be apánkat, de az így is anyánk után járt, amikor dolgozni ment. Apu végül a közelünkben bérelt ki egy szobát, és elhelyezkedett ugyanott, ahol anya is dolgozott – a Ganz-MÁVAG-nál.
Anya tartotta magát. Még akkor is, amikor elköltöztünk egy másik albérletbe a 18. kerületben, egy borzalmas helyre. A tulajdonos, egy idős férfi, éjszakánként fiatal intézeti lányokat fogadott be, és a viselkedése is visszataszító volt. Két hónap alatt világossá vált, hogy innen mennünk kell.
Ezután Pesterzsébetre költöztünk, de apu már oda is járt, egyre gyakrabban ott aludt – bár még nem élt velünk hivatalosan. Ekkor anyánk lebénult, kórházba került, a háziúr pedig azt mondta nekem:
„Ha nem tudjuk pár nap alatt kifizetni a lakbért, kirak minket.”
Ez nagyon megviselt, de nem mertem elmondani anyunak, amikor látogattam a kórházban.
Egy sorsfordító véletlen segített ki minket: összefutottam a régi háziúrral, akitől korábban béreltük a kis lakást. Elmondtam neki, mi történt, és felajánlotta, hogy visszamehetünk hozzá. Anya is megerősödött, így visszaköltöztünk abba a kis lakásba, ahol minden elkezdődött.
Akkor már középiskolás voltam, és egyetlen bőrönddel, nagy táskákkal, sokszor fordulva kilencedszer is költöztünk – és még nem voltam 18 éves sem.
Anya ismét visszafogadta apánkat.
És minden ott folytatódott, ahol abbamaradt:
alkohol, veszekedés, agresszió, félelem.
Egy veszekedés során nem hagytam, hogy apám bántsa anyut, ezért én kaptam a pofont. Nem is lett volna baj, ha nem reped fel a fejem a falnak csapódva. Ekkor eldöntöttem:
„Most azonnal elmegyek a rendőrségre.”
Apám a nyomomba eredt. A villamosmegállóban, amikor már épp felszálltam volna, elővette a kését, és a torkomhoz nyomta:
„Te nem mész el a rendőrségre!”
Egy ismeretlen férfi azonnal közbelépett.
Segített felszállni, lenyomta apámat a villamosról, és csak ennyit mondott neki:
„Hagyd őt békén, mit képzelsz te magadról?”
A villamosajtó becsukódott, én pedig csak sírtam és sírtam.
A pofon, a fejfájás, a félelem, hogy apám majdnem leszúrt…
A rendőrségre eljutottunk, látlelet is készült,
de ő soha semmilyen büntetést nem kapott.
Sem ezért, sem az előző évekből.
🟦 Folyt. köv…
Ez a történet itt nem ér véget – a remény, a túlélés és az újrakezdés mindig utat talál magának. 💔➡️💛
Anya történetét egyben is elolvashatod itt: https://kastelyutazo.com/anya-tortenete-teljes-valtozat/
Leave a Reply