1945-ben, egy zaklatott korszakban, megszületett egy kislány, akit a saját édesanyja nem akart megtartani.
Nem azért, mert nem tudta volna — hanem mert nem akarta.
„Én élni akarom az életemet, nem gyereket nevelni” – mondta az asszony, aki világra hozta őt.
Ez a mondat úgy maradt meg az emlékezetben, mint egy életre szóló pecsét.
A kislány – az én édesanyám – soha nem kapott valódi anyai szeretetet.
Ha gyerekként próbált volna hozzá bújni, az anyja eltaszította magától.
„Mit akarsz már tőlem?” – hangzott el gyakran a válasz, ha ölelésre vágyott.
Nem ölelte meg. Nem dicsérte meg. Nem simogatta meg soha a haját.
Ez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy a mai napig, 80 évesen is így fogalmaz:
„Nekem nem volt anyám. Nem volt, aki szeressen, nem volt akit szerethettem volna.”
Később férjhez ment, és megszülettek az első két gyermeke.
De a sors nem lett kegyesebb hozzá.
A férje – az én apám – gyakran ivott, féltékenykedett, dühöngött.
Rendszeresek voltak a veszekedések, a kiabálások… és a verések.
Hiába volt hűséges hozzá, ő mégis más nőkhöz járt, és közben őrjöngve kérdőjelezte meg a felesége becsületét.
A két fiú még Békés városában született.
Itt történt egy szinte filmbe illő, de nagyon valóságos jelenet:
egyik alkalommal, egy nagy veszekedés után apu teljesen feldúlt állapotban az egész lakást szétverte.
Bútorok, tányérok, berendezés – minden tönkrement, semmi nem maradt épségben.
Ez volt az a pillanat, amikor anyám már nem bírt tovább maradni.
A rokonok segítségével elmenekült – el egy biztonságosabb helyre, hogy végre fellélegezhessen.
De apu nem hagyta annyiban.
Kiderítette, hová ment anyu, és elment utána.
Könyörgött, sírt, ígérgetett.
És anyám hitt neki.
Hitt annak, hogy talán még változhat, és minden bántás ellenére visszafogadta őt.
Ezután költöztek Barta-pusztára, egy magányos tanyára Törökszentmiklós közelében.
1974-ben megszülettem én is.
Gyermekkorom egy kis tanyán telt, ahol nem volt vezetékes víz — a vasútállomásról hordtuk kannákban, naponta.
Télen szénnel és fával fűtöttünk, és körülöttünk csak a természet volt: szántóföldek, őzek, gyümölcsfák, és a mi kis kertünk.
Én szerettem ott élni.
A szalonnasütés nálunk heti elfoglaltság volt – és bármennyire kemény volt az élet, valahogy mégis volt benne valami szépség.
De apám viselkedése elviselhetetlenné vált.
És akkor, egy napon, amikor elment dolgozni, anyám összepakolta a legszükségesebb holmikat, és egyszerűen elmenekültünk.
Nem volt könnyű döntés, de meg kellett tenni.
A gyerekekkel együtt halk léptekkel, de határozott szívvel elindult egy új élet felé.
Ez az első fejezet annak az asszonynak az életéből,
aki nem kapott szeretetet,
de mégis megtanult szeretni.
Aki szenvedett, de nem adta fel.
És aki most, idős korában, már nem egyedül van –
hanem velem. 💙
Anya történetét egyben is elolvashatod itt: https://kastelyutazo.com/anya-tortenete-teljes-valtozat/
Leave a Reply