Anya mindig szeretett minket meglepni valamivel, legyen az egy finomság a piacról, vagy egy különleges falat a boltból hazafelé. Emlékszem, az öcsém még általános iskolás volt, amikor megjelentek a boltokban azok az újfajta, hűtőben tárolt édességek – amilyenekhez korábban nemigen jutottunk hozzá.
Mi ketten különösen imádtuk a Kinder Paradiso-t. Omlós piskóta, finom krém, igazi gyerekkori kincs. Egyik nap anya hazaért, és lelkesen kiáltotta:
„Gyerekek, gyertek gyorsan! Hoztam nektek Kinder Paralízist!”
Mi pedig ott álltunk, hirtelen nem tudva, sírjunk vagy nevessünk. Tudtuk, hogy mire gondolt – csak épp a szó nem egészen azt jelentette. Mi sem szóltunk semmit, csak mosolyogtunk. Csak amikor már kiment a konyhából, akkor tört ki belőlünk a nevetés.
Ez a mondat azóta is szállóigévé vált nálunk. Néha csak annyit mondunk egymásnak: „Kinder Paralízis”, és mindketten tudjuk, mit jelent. Jelent egy szeretett pillanatot, egy kis derűt a hétköznapokban. Egy emléket, amikor anya úgy akarta a legjobbat adni nekünk, ahogy csak ő tudta.
Mert a szeretet néha félrecsúszott szavakban ölt testet – de a lényege mindig a helyén van.
Leave a Reply