Szabó Mihály gyönyörű kandúr cica volt, aki 2 éven át mosolyt és jókedvet hozott a lakásunkba.
A sok játék, bújócska sosem merül feledésbe: a reggeli szaladgálás egyik szobából a másikba, a hosszú folyosón át, mindig derűt hozott a napjainkba.
Nem lehetett mit tenni, Mihály kinőtte a helyet: 5 kiló volt és amikor elnyúlt a szőnyegen, majdnem egy méter hosszú.
Rengeteg játékkal halmoztam el, hogy lekössük a figyelmét, de ez kevés volt. A vadászösztön mindig felülkerekedett, és anya lábát kezdte támadni lesből, gyakran megharapva, megkarmolva.
Mostanra anyu lábán már 8 macskakarmolás gyulladt be, fájdalmat és veszélyt okozva. Sajnos el kellett köszönnünk Mihálytól. A szívem szakadt meg érte, de nagy volt a tét: vagy a cica, vagy anya egészsége – talán élete.
Elvittem Mihályt egy cicaotthonba, ahonnan majd kertes házba kerülhet, ahol kiélheti mozgásvágyát és vadászösztönét is.
Nagyon megviselt minket, mert nagyon hozzánk szokott. Három napig együtt sírtunk anyuval, és titokban fontolgattuk, mi lenne, ha visszahoznánk? De tudtuk, nem lehet, és talán így a jó… Ha minden elölről kezdődne, az idegileg teljesen kikészítene minket.
Most azt érzem, nem szeretnék többé cicát, mert annyira megszenvedem a hiányát.
Szeretem a csendet, de ez most a visszafordíthatatlan, fájó csend.
Leave a Reply