Tudom és érzem magamon, hogy nem tesz jót nekem, hogy most, 51 évesen az édesanyámmal élek együtt.
Nemcsak nekem nem jó – másnak sem lenne az.
Egyszerűen nem egészséges, ha egy felnőtt, cselekvőképes, saját gondolatokkal, tervekkel és véleményekkel rendelkező ember „bennragad” a szüleinél. Vagy akár csak az egyik szülőnél.
A gyerek ugyanis már rég nem gyerek. És ha a felnőtt gyereknek már szilárd elképzelései vannak az életről, míg a szülő továbbra is a saját rendjét, szokásait követné, akkor előbb-utóbb nézetkülönbségek, viták, feszültségek jelennek meg.
Az én életemből is számtalan példát tudnék hozni – és nemcsak a saját tapasztalataimból, hanem más családok történeteiből is, ahol anya és lánya, vagy anya és fia éltek együtt hosszú távon. Ritka volt, hogy ez harmóniát hozott volna. A békés együttélést gyakran átszövik elhallgatott sérelmek, kimondatlan feszültségek, kis harcok.
Nálunk például az is nehéz, ha valamin változtatni szeretnék.
Egy új bútor, egy kis átrendezés, egy egyszerű ötlet – számomra fejlődés, praktikum, az ő szemszögéből viszont fenyegetés.
De nem őt akarom hibáztatni. Egyszerűen csak már nem ugyanaz az ember vagyok, aki valaha ott élt mellette – hanem már régóta az az ember szeretnék lenni, aki végre önmagát élheti.
És jönnek ezek a kérdések, újra meg újra:
Mikor kezdődik az én életem?
Eljön-e az a nap, amikor már nem csak alkalmazkodom, hanem dönthetek?
Amikor nem bűntudattal, hanem hittel választom azt, ami nekem jó?
És legfőképp: megengedem-e magamnak, hogy végre éljek?
Minden embernek jár a saját élet.
A saját tapasztalatok, a saját hibák, a saját örömök – még akkor is, ha már túl van az ötvenen.
De ha nap mint nap azt hallod:
„Vedd fel a sapkát, mert megfázol!”,
„Miért ezt a nadrágot vetted fel?”,
„Már megint milyen karikás a szemed?”,
akkor egyszer csak észreveszed, hogy ez már nem a te életed.
Nem a te döntéseid vezérlik, hanem valaki más féltése, szorongása, múltból hozott reflexei.
És van egy pont, amikor már nem a ruhád, nem az időbeosztásod, hanem az életed teljes egésze válik újra gyerekessé, egy olyan szereppé, amiből épp hogy kiléptél volna.
A legnehezebb pedig még csak nem is ez.
Hanem az, hogy ha a szülő egyedül van, akkor elváratlanul is elvárja, hogy neked se legyen senkid.
Hogy ne legyen társad, barátod, mert „az az ember még nem született meg, aki nekem megfelelne”.
Ő mindig valami jobbat képzel el a gyermekének – valakit, aki nem is létezik.
De ez… már egy másik történet lesz. Egy másik bejegyzés.
Mert erről külön is beszélnem kell.
Leave a Reply